Hejj Kedves Népek!

Mostan egy olyan jelenségről kívánnék szólani, ami szerintem élénken megérinti majd az egészségügyi szenzoraitokat. Kinek ismerős az az szituáció, amikor egy addig számára regisztrálatlan betegség üti fel szervezetében a fejét, és nem tudja hogy mi lehet a baja? Valami olyan állapot ez, ami már azért ismerős tünetekkel jelentkezik,  de valami olyan is van mellette, ami nem teszi a napjait felhőtlen karibi nyaralássá. Mondjuk nátha mellett egy kiadós cifrafosás hajhullással, esetleg lepra lábgombával. Tehát olyan “nem minden smakkol” érzést közvetít, mint a cukrozott mentolos pacal.

Ekkor gondolkodik el az emberfia, hogy valami olyan balhé lehet benne, ami biztosan a főiskolai életvitelének köszönhet, és most jön a vezeklés, amiért olyat roncsolást művelt a szervezetével, mintha hasba lőtte volna magát sörétessel, csak naaaaagyon naaagyon lassan.

Ezt követi az, hogy a kedves beteg, valami hihetetlen kreativitással diagnosztizálja magának az ebolarákot. Ha verset kell írni, mesét mondani a gyereknek, vagy csak szimplán belelátni valamit egy felhő formájába, akkor leblokkolunk mint az őzike a kombájn előtt. De diagnosztizálni remekül tudunk persze.

Aztán jön az el kellene menni dokihoz azért mert jobb ha előbb derül ki hogy ha nagy baj van, mint utóbb amikor már vagdalni kell, és összevarrni már nem feltétlenül. Persze erre azért rá kell készülni pár hetet, mert annyira sok dolgunk van időközben ugyebár.

Addig hátha bejön alapon beindul a sufnigyógyászat, Biri nagynénivel, aki a nyolcadikon sámánkodik és a panelház csakráit is rgb és cmyk színkód pontossággal képes felismerni. Jön a gyógyászat csalánszopogatással, százasszöggel gerincbe punk túra, esetleg csakraáramoltatás konyhaasztalon fekve, mert ott megy keresztül a lakáson a csííí.

Persze a nyavalya meg egyre de egyre inkább ott van, teljesedik kifelé, amikor már megkerülhetetlen, és ekkor feladjuk és elmegyünk az orvoshoz, mint mókusok a vágóhídra.

Az orvos megvizsgál, mondja hogy “ahhhha igggen” meg rosszabb esetben “háááát igggeeeen” amiből nekünk nyilván ló…sz sem derül ki, pedig minden vágyunk az, hogy megtudjuk, megérjük-e a következő batman filmet.

A vizsgálat után az asztalhoz fordul és elkezd diktálni a nővérkének emigyen:  bal gelicita realikált, erősen tokosodott,  hyprodikáció….

Mi meg nézünk hogy akkor ez mi is? Hajrák? Gyomorféregtumorvelőmeszesedés? De nem közli, csak azt hogy: “Akkor tessen szedni a gyógyszert és ha nem javul visszajönni! Na tipli!”

Szépen kimegyünk mint a jógyerekek, és megpróbáljuk lekódolni a lelet alapján, hogy mi volt ez az egész, és hogy hátha az írásban találunk egy olyan kifejezést, ami elárulja, hogy mi a bajunk. Egészen természetes, hogy egy büdös szót nem fogunk tudni kihámozni az írottakból, de azért hátha, de aztán mégsem. Úgyhogy elkönyveljük hogy ha betartjuk az előírottakat, akkor biztosan jó lesz. Nagyrészt úgy is lesz.

Szóval nem tudom néktek kedves olvasók ez mennyire ismerős, de arra gondolom rájöttetek már, hogy ezt a szösszenetet saját csökött kis életemből merítettem:)

Legutóbb is volt egy ilyen esetem, ennek mintájára én is írtam egy leletet amolyan sztereotípizálósan mert ugyebár mi sosem szoktunk ilyet csinálni a Pozoron:)

 Utószóként hozzátenném, hogy amikor ez a legutóbbi eset történt, olyan doki kezelt, aki kivételesen mindent elmondott az állapotommal kapcsolatban! Kérvényezni fogom, hogy klónozzuk!