Most egy mesét olvashattok, amit egy kislánynak írtam, mert nem jött álom a szemére.
- A kismozdony szerette a munkáját
A mese arról a mozdonyról fog szólni, ami az utolsó vonaté volt. A vonat este 11kor hagyta el az állomást.
A kis mozdonynak annyira unalmas volt engedelmeskednie az energiamegmaradás törvényeinek, mint a mozdonyvezetőnek úgy tennie, mint aki vezeti. Hiszen valójában nem is vezette, de az embereknek szükségük volt arra a képzetre, hogy nem egy lélektelen gépre bízzák magukat. Egyszóval: szükségük volt egy kézre, hogy azt gondolhassák, jó kezekben vannak.
Már jó fél év is eltelt, mióta utoljára lefestették, lemosni is igen ritkán mosták le, ezért nagyon piszkosnak érezte már magát. Nem volt különösebb jelentősége, csak szimplán bántotta az önérzetét, hogy ő végzi el a munka oroszlánrészét, és mégis rá fordítják a legkevesebb figyelmet. Persze szerette a munkáját, de ez az igazságtalanság gyakran bántotta. Egyhangúan döcögött az éjszakában, miközben halkan zakatolt. Mezőkön ment keresztül és falvakon, megállt egy pár városban egészen addig, mégnem útja egy kis tanya mellett haladt el. A masiniszta – mivel szokása szerint beállította ébresztőóráját – éppen aludt a következő állomásig. Az eseménytelen utat azonban hirtelen a mozdony lámpáiba szegeződő szempár szakította félbe. A kismozdony ismerte ezt a tekintetet. Nem az a fajta volt, aki csak véletlenül kóborolt a síneken, hogy hazataláljon a szomszéd faluba. Ez a szempár okkal volt ott. Meredten bámulta a fényszórókat az éjszakában, egészen a csattanásig, amit hallatott. A masiniszta erre felébredt, és lett is nagy riadalom. A kis vonat meg órákig állt, mire a rendőrök felvették a jegyzőkönyvet és összeszedték a holttest darabjait. Másnap a mozdony nem ment sehova, a kocsiszínbe vontatták ahol szépen lemosták róla a vért és lefestették. A kismozdony régen érezte magát ennyire komfortosan. Csak futólag gondolt arra, hogy most megint legalább fél évnek el kell telnie, hogy hasonló gondoskodásban részesítsék.
Ittavége?!
